,,Miért abnormális, ha valaki nem szeretne élni?"

Azért tettem idézőjelbe, mert az egyik ismerősöm felelt nekem ezzel a kérdéssel. Nem vagyunk barátnők, de mindketten egy hullám hosszon vagyunk és elég nyíltan beszélünk a másikkal különböző témákban, ha egyszerre van kajaszünetünk. Ő huszonéves lány, 22 vagy 23. Nincs párkapcsolata, de még csak nem is randizott soha. Van néhány kedves fiú, akiken látszik, hogy érdeklődnének iránta, iszonyatosan kedves arca van, de vagy adja a hülyét, hogy ő ezt nem veszi észre, vagy próbál udvariasan odébb tevékenykedni, kikerülni az "ismerkedésből".

Egészen előtte még azt gondoltam betonbiztosan, hogy a kérdés idézetében szereplő gondolkodás abnormális, mert az embernek szüksége van társra, családra, gyerekre, az otthon melegére... És aki meg akar halni, annak valami baj van a fejében. De ez a lány annyira érdekes. Mindenkinek segít, mindenkivel udvarias (amennyire lehet egy élénk, pezsgő munkahelyen), kismillió hobbija van (olvas, ír, rajzol, fest, zenét hallgat, filmeket és sorozatokat néz, szerkeszt, sütit süt, képregényeket olvas, stb). Kitölti az idejét olyan dolgokkal, amiket szeret csinálni, és mivel nem bulizós, munkán kívül nem jár el sehova (őmaga mondta, se étterem, se mozi, se diszkó, se egyéb ilyen hely, inkább a közeli szuperdiszkontokba, kínaikba, papírírószerbe megy be fizetéskor). Utazni semmi vágya, de olyan szinten, hogy munkát is közelben keresett, hogy ne kelljen bérletet venni, mert amúgy egy megállót nem megy tömegközlekedéssel. Nagyon furcsa szerzet, én biztos nem tudnék így élni.

Nemrégi beszélgetésünk során jött képbe, hogy ő gyerekként sem rajongott az életért, avagy létezésért. Ha lehetne, és nincs állata, elmenne. Inkább teher az egész. Megkapta már, hogy depressziós, kezeltetnie kéne magát, biztos történt valami, és ezeket én igazán nem fogom tagadni vagy cáfolni, viszont elgondolkodtatott, hogy önmagában az a tény, hogy valaki nem lesz öngyilkos, viszont tehernek érzi, valójában nem is tűnik olyan abnormálisnak, őt elnézve. Nekem lett férjem, vannak gyerekeim, és az élet összes hibájával meg nyomorával együtt örülök, hogy vagyok, hogy vannak nekem a szeretteim. De megint másnak nem kötelező így lenneie. Viszont még így is furcsának tartom, nem is jutottam 100%-ig olyan gondolatváltozásra, hogy ez akkor ilyen vagy olyan, talán az eddigi évek miatt.

Szerintek abnormális, ha valaki nem szeretne élni?